Megvettem végre a Libriben a kötődő nevelés, azaz a kontinuum-elv könyvet. És igen. Végre valaki alátámasztja, h amit csinálok az jó. Sőt nem csak jó, ősi ősi dolog, és aki ebből kimarad az "rosszemberlesz". Na jó nem, csak viccelek, de valamivel biztosan kevesebb.
Magamon is érzem, ahogy a könyv írja, (persze már nem vagyok csecsemő, és nem most akarok bosszút állni anyámon, h nem vett fel amikor sírtam :) ) h abban a korban amikor én voltam csecsemő ( 65' nyarán :) ) akkor ez nem volt "divat". Vagyis ez a fajta szemlélet még nem érte el kicsiny hazánkat.
Nagymamám mai napig megkérdezi, Balázs el van-e egyedül az ágyában-járókában. Én meg visszakérdezek: miért kéne egy 4,5 hónapos gyereknek egyedül ellenie? Ő most tanul. Teljesen üres lappal érkezett meg az életbe. Nekünk természetes, az hogyan kell használni az izmainkat, természetes egy napszemüveg, egy tejes flakon, egy madár csicsergése, a villamos csilingelése, egy toll. Neki(k) nem.
Ahogy látom napról napra ügyesedni a mozgását, ahogy forog, ahogy fog, mászik-kúszik, és látom az örömöt az arcán, amikor valami sikerül, az én szívem is ellágyul, hisz én már nem tudom milyen erőfeszítés kell egy nagy buksi és egy mellkas kinyomásához.
Az, h le tudom foglalni egy 100as papírzsepivel, mert az zörög, csörög színes, és tök jó a fogása, h amíg eszem, elé teszem a tejes dobozt, és elképedve nézi, amikor a kezébe adok egy műanyag ételhordót, forgatja, nézi, rágja. Mert fel kell fedezni.
Ezeket nem tudja az ágyában csinálni. Vagyis megtudná, ha én a Világot becipelném az ágyába. De mivel erre nincs kapacitásom, így inkább ölbe veszem -vagyis hordozóba, és felfedezheti a Világot. Minden apró részletét, és közben tudja, h biztonságban van. Ha túl sok inger jön a Világtól, csak lehajtja fejét, és alszik. Én meg ha épp nem felfedezünk, akkor mosogatok, pakolok, Ő meg segít.
Na jól elkanyarodtam a könyvtől, de ez a téma nekem nagy vesszőparipám. (amúgy az nem is tudom mi... google..) Meséltem Nagyimnak a könyvről, lelkesen,h ez milyen jó, érzelmileg, fizikailag, mind nekem és mind neki, de láttam nem ért vele egyet. Hisz utána jött a kérdés: mit szólt a járókához? El van benne?
nem... nincs...
Szóval a könyv, végre leírja normálisan, hozzáértő szavaival, hisz mégis pszichomókus a néni, h ez mennyire jó.
Csak nekem van egy manapság nyűgös gyerekem, aki nem hagy olvasni, de csak a végére érek valamikor :)
Magamon is érzem, ahogy a könyv írja, (persze már nem vagyok csecsemő, és nem most akarok bosszút állni anyámon, h nem vett fel amikor sírtam :) ) h abban a korban amikor én voltam csecsemő ( 65' nyarán :) ) akkor ez nem volt "divat". Vagyis ez a fajta szemlélet még nem érte el kicsiny hazánkat.
Nagymamám mai napig megkérdezi, Balázs el van-e egyedül az ágyában-járókában. Én meg visszakérdezek: miért kéne egy 4,5 hónapos gyereknek egyedül ellenie? Ő most tanul. Teljesen üres lappal érkezett meg az életbe. Nekünk természetes, az hogyan kell használni az izmainkat, természetes egy napszemüveg, egy tejes flakon, egy madár csicsergése, a villamos csilingelése, egy toll. Neki(k) nem.
Ahogy látom napról napra ügyesedni a mozgását, ahogy forog, ahogy fog, mászik-kúszik, és látom az örömöt az arcán, amikor valami sikerül, az én szívem is ellágyul, hisz én már nem tudom milyen erőfeszítés kell egy nagy buksi és egy mellkas kinyomásához.
Az, h le tudom foglalni egy 100as papírzsepivel, mert az zörög, csörög színes, és tök jó a fogása, h amíg eszem, elé teszem a tejes dobozt, és elképedve nézi, amikor a kezébe adok egy műanyag ételhordót, forgatja, nézi, rágja. Mert fel kell fedezni.
Ezeket nem tudja az ágyában csinálni. Vagyis megtudná, ha én a Világot becipelném az ágyába. De mivel erre nincs kapacitásom, így inkább ölbe veszem -vagyis hordozóba, és felfedezheti a Világot. Minden apró részletét, és közben tudja, h biztonságban van. Ha túl sok inger jön a Világtól, csak lehajtja fejét, és alszik. Én meg ha épp nem felfedezünk, akkor mosogatok, pakolok, Ő meg segít.
Na jól elkanyarodtam a könyvtől, de ez a téma nekem nagy vesszőparipám. (amúgy az nem is tudom mi... google..) Meséltem Nagyimnak a könyvről, lelkesen,h ez milyen jó, érzelmileg, fizikailag, mind nekem és mind neki, de láttam nem ért vele egyet. Hisz utána jött a kérdés: mit szólt a járókához? El van benne?
nem... nincs...
Szóval a könyv, végre leírja normálisan, hozzáértő szavaival, hisz mégis pszichomókus a néni, h ez mennyire jó.
Csak nekem van egy manapság nyűgös gyerekem, aki nem hagy olvasni, de csak a végére érek valamikor :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése