"Minden baba jó, de Ők ezt csak a visszajelzésekből tudhatják meg, abból, ahogy bánnak Velük. A karban lévő csecsemő érzései azt mondják Neki, hogy jól van, hogy eredendően jó, és hogy örömmel fogadják. E meggyőződés nélkül az emberi lényt megnyomorítja az önbizalom, a teljes éntudat, a spontaneitás és tartás hiánya, függetlenül a korától.
A kisbaba bőrének minden idegvégződésével ölelésre vágyik, egséz lénye, egész valója azt akarja, hogy karban legyen. Az újszülöttek születésük pillanatától fogva az anyjuk karjában voltak, immár több millió éve.
Mint láttuk, még nem tud reménykedni abban, hogy most kényelmetlenül érzi is magát, később majd jobb lesz. Nem tudja azt érezni, hogy a "mama mindjárt visszajön". Ha otthagyja, a világ hirtelen elsötétül, elviselhetetlenné válnak a körülmények. Hallja és elfogadja a saját sírását, s bár az anyja ismeri a hangot és tudja a jelentését, mióta világ a világ, Ő nem. Ő csak annyit érez, hogy ezzel a cselekedettel talán helyére zökkentheti a dolgokat.
Ám ha túl sokáig hagyják sírni, ha a válasz amit ki szeretne vele váltani nem jön, akkor ez az érzés eltűnik, s helyet ad a teljes kilátástalanságnak és időtlen reménytelenségnek. Mikor az anyja oda megy hozzá, egyszerűen csak azt érzi, hogy most jó, nincs tudatában annak, hogy az imént nem volt vele, s arra sem emlékszik, hogy sírt. Mikor elhagyják, csak a hiány van, és nincs semmi amit hasznosítani lehet, amiből növekedni lehet, vagy kielégíteni az igényét a tapasztalatszerzésre, hiszne neki azokra a tapasztalatokra van szüksége, amiket elvár. Semmi sincs ami felkészíthette volna ara, hogy egyedül hagyják, akár alvás közben akár ébren, és mégkevésbé, hogy egyedül hagyják sírni. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése